A hónap végén megszűnik egy műfaj, a dísztávirat, vagyis, ha jól értem, a nem dísz távirat is, tényleg nem volt már semmi értelme, nem emlékszem, mikor adtam fel utoljára táviratot, ha egyáltalán valaha is. De azt tudom, mikor kaptunk sokat, legutoljára a húgom születésekor, jövőre lesz ötven éve, mert hát ez volt a dísztávirat lényege. Rendet rakott a rendetlen időben, a fontos időpontokat megjelölte, születés, halál, házasság, jöttek a gyász- vagy egyéb virágos képek, tele volt velük a postaláda, néhányat el is tett belőlük az ember, egy Gratulálunk az újszülötthöz feliratút most is őrzök, feladója Vali és Laci. Már nem élnek.

Nemcsak ez volt jó a táviratban, hanem a kíméletessége is, nem kellett a feladónak sokat kínlódnia, hogy megfogalmazza létező vagy nem is létező érzéseit, hogy együtt érez vagy gratulál, veled örül és veled búsul, ha volt is szöveg, keveset számított, az üzenet maga a médium volt, veled történik valami nagy jelentőségű, ők meg ezt észlelik. Ennek van most vége, legalábbis most már hivatalosan is, jöhetnek az SMS-ek és Facebook bejegyzések, azokhoz nem kell fákat kivágni. Kíváncsi vagyok, mikortól kell majd csillaggal megjelölni a regényekben, lábjegyzetben elmagyarázni, hogy mi is az a távirat.