Ma van Doráti Antal születésnapja. Sokadik, már nehéz volna azt mondani rá, hogy „még élhetne", 1906-ban született, másfelől meg még él, és még élnie kellene, de látom, hogy felejtődik, meglep, ha egy mű legjobb felvételei közé odakerül egy Doráti-lemez. Pedig, ha csak a saját emlékeimet számolom: életem legjobb Beethoven Hetedik szimfóniáját tőle hallottam a Zeneakadémián. Jó, ez csak emlék, azzal nehéz vitatkozni, de a Liszt Christus-oratórium is az ő tempóival tűnik érvényesnek. Pedig úgy a hosszabb.

Lehet, persze, hogy eleve rossz az irány, karmesterek jönnek és mennek, övék az este dicsősége (bár Doráti pont nem ilyen karmester volt, mindig hosszú távra tervezett és dolgozott, nem egy estére, hanem egy zenekar jövőjére), de száz évre és tovább csak zeneszerzők tervezhetnek. Doráti zeneszerző is volt, bár erre is csak legyinteni szokás, komponáló karmester, addig dirigálja más műveit, míg maga is kedvet nem kap. Mi volna, ha ennek szellemében Mahlerre is legyintenénk, ugyan már, csak szabadidejében írt egy-egy szimfóniát. Mutatok egy Doráti-művet, még csak nem is szimfonikus, mondhatni, épp ellenkezőleg, egyetlen oboa játszik, A tücsök és a hangya a címe. Lehet, hogy újra kell gondolnunk a Dorátihoz való viszonyunkat.