A múzsafi vagyok, der Musensohn, aki sétál az erdőben, és közben Rilkét szaval. Na jó, ebből legfeljebb annyi igaz, hogy miközben a fákat bámulom, eszembe jut egy érdekes fordítási probléma. És érdekes fordítási problémákat a legkönnyebben Rilke verseiben találni, még azok sem sikerült fordítások, amelyeket sikerül elfogadni és elfogadtatni, közkinccsé tenni, megszerettetni, mint például az Archaikus Apolló-torzót. Pedig Tóth Árpád, ha ő sem bír vele, akkor senki, de ez az „élted” a sor és a vers végén annyira keresett, annyira csak a lehetséges legjobb, de nem az, aminek lennie kellene, hogy az ember csak legyint. Meg kell tanulni németül. Nekünk ezt mondja az Archaikus Apolló-torzó.

De hát nem is az Apolló-torzó foglalkoztat a fák alatt, hanem az Angyali üdvözlet, a szobába lépő angyal, aki újra és újra azt mondja Szűz Máriának, hogy Du aber bist der Baum. „Ámde te vagy a Fa”, mondja Garai Gábor, és a fát nagybetűvel írja, hogy jelezze, nem a tüzelőre gondol, hanem a kezdetre, eredetre, amiből kihajt majd a levél, virág, termés. Talán pontosabb volna, ha azt mondaná, hogy „de a fa te vagy”, de ha pontosabb is, mégis reménytelen, szárazan csattan így is, úgy is, nem ezt mondja az angyal, nem ezt irigyeli vagy legalábbis tiszteli. Nagybátyám, Farkasfalvy Dénes úgy próbálta lágyítani, hogy „de te a lombos ág”, ami tényleg szebb, ezért is jutott eszembe a lombos vagy lombosodni készülő fák között. Csak hát ez sem megoldás, mert már egy körrel beljebb van, egy másik körrel meg kijjebb, egyrészt már terem, másrészt már nincs a földben, hogy úgy mondjam, nem az ős, a kezdet, hanem az eredmény, vagy legalábbis köztes állapot. De talán ez minden fordítás legfőbb értelme, jelezni, hogy egy egyszerű mondat miért nem egyszerű.