Nem azt mondom, hogy nem lehet az Enigma-változatok nélkül élni, de jobb vele. Már a darab története is annyira szép, Elgar hazamegy, tanítás után kidögölve, kicsit klimpírozik odahaza, és egyszer csak azt mondja a felesége: mi is volt ez? Micsoda. Amit játszottál. Nem tudom. Próbáld meg még egyszer. És megtalálják az ujjai az öntudatlanul játszott dallamot. Aki nagyon éber, nyomokban Mozartot is talál benne, a Prágai szimfónia lassú tételét, amit Elgar nem sokkal korábban hallott, de tényleg éppen csak finoman van jelen. Ő meg még ott a zongoránál elkezd játszani a dallammal, aztán másnap folytatja és folytatja, és valamikor elkészül belőle a nagy mű. Az első híres Elgar-darab, talán a főmű, a legtöbbet játszott és lemezre vett darabja.
Amit mostanában hallgatok, az a Bernstein vezényelte változat. Nem szokták szeretni, legalábbis az angolok nem, mondván, hogy nem autentikus, túlságosan lassú. Valószínűbb, hogy azért nem szeretik, mert már eleve nehéz körülmények között született. Bernstein a BBC Symphonyval játszik, ez egyfelől kézenfekvő, ha Elgarról van szó, angol zenekar mellé hívnak sztárkarmestert. (Kicsit olyan, mint a Bartók Concerto esetében volt a helyzet, az persze épp fordítva volt, nagy, amerikai zenekar mellé hívtak magyar karmestert.) Az első pillanattól kezdve zűrös volt a viszony karmester és zenekar között, már csak azért is, mert az első pillanat nem a megfelelő időben volt, Bernstein kínosan sokat késett a próbáról, pedig a zenekar mellett forgatócsoport is várta. Nem kért elnézést, viszont ment a maga feje után, majd ő megmutatja, hogyan kell Elgart játszani.
Érezhető a zenekar ellenállása. Nemcsak érezhető, látható is, hiszen fölvették az első próbát. A trombitások épp a pokolba kívánják a sztárkarmestert, aki viszonylag udvariasan bánik velük: ne rázza a fejét, meg tudja csinálni. Toscanini ennél sokkal nekivetkezettebben üvöltözött. A koncerten meg látható, hogy a zenekar elég feszülten játszik, de Bernsteint ez, úgy tűnik, nem nagyon izgatja. A tempók lassúak, de legalábbis egyszer így is nagyon szép a darab. Elgar a különböző variációkat mindig valakiről nevezte el, feleségéről, barátairól, ismerőseiről, egy kutyáról. A Nimród címet viselő változatot épp egy barátjáról, akit Jaegernek hívtak, Jäger németül vadász. Bernstein aligha Mr Jaeger jellemrajzából indult ki, akkor már inkább a Bibliából, Khús nemzé Nimródot, ez kezdett hatalmassá válni a földön. Vagy csak a zenéből, ami majdnem megáll ebben a tempóban, de azért megy előre, lassan, méltósággal, ellenállhatatlanul. Nem is állok ellen.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.