Kell a szamárvezető a zenéhez, legalábbis azt hiszem. Azt hiszem, nem jöttem volna rá, hogy miről is van szó Eötvös Péter Shadows című művében, ha Fazekas Gergely előtte nem segít, a zeneakadémiai közvetítésben. Shadows, az sokunk számára megpendít valamit, de leginkább a gitáregyüttest, és miért ne használhatná valamilyen bonyolult módon az ő világukat egészen más zenéhez Eötvös Péter. Nekem még Puck ugrott be, a Szentivánéji álom epilógusa, ha mi, árnyak nem tetszettünk, gondoljátok, s mentve tettünk…

Mindkettő téves irány. Az árnyak itt halottak, pontosabban egyetlen halott, Eötvös Péter fia, György, aki 1995-ben meghalt. Róla vagy neki szól a Shadows, vagyis pont ez az érdekes, talán, hogy ez az alkotó elméknek megadatik: valamit kezdeni a gyásszal. Dolgozik a fájdalom vagy a kötelesség, megörökíteni azt, aki már nem él, hogy üljenek a koncertteremben, a monitor előtt olyanok, akik korábban esetleg nem is hallottak arról, aki meghalt, és mégis egy pillanatra rá gondoljanak.

Még elképzelni sem tudom, milyen lehet aztán ezt a zenét vezényelni. Zenévé válik, és, mondjuk, Eötvös a karmester magában azt mondja Eötvösnek, a zeneszerzőnek, ez most jó, ezt jól írtad meg, vagy vasfegyelem kell hozzá, hogy az ember még egyet fordítani tudjon a kottalapok között.  

Arany János jut eszembe, ahogy elkezdi a Juliska emlékezetét, és van benne lendület, magabiztosság, „mint egy Jeremiás, nyögdelve bánatom, oly megtörött szívvel, de nem oly szabadon…” Aztán csak azt írja oda: Nagyon fáj! nem megy!