Azt akartam mondani, hogy milyen rossz költő volt Wilhelm Müller, és mekkora csoda, hogy ez Schubertet, aki azért Goethét is zenésített, mennyire nem zavarta. De nem ez a végkövetkeztetés.
André Schuen, az új sztárolt bariton juttatta ezt az eszembe, az új Szép molnárlány-lemez, a címlapon maga Schuen, és az utolsó dal a ciklusból, vagyis annak képi megfogalmazása. A csúf molnárfiú nyitott szemmel sodródik a víz alatt. Mondjuk ezen a képen így nincs semmi patakos, inkább olyan, mintha az uszodában érte volna baleset André Schuent, de erről már lehet, hogy nem is a fotós tehet.
Kicsit reménykedtem, hogy talán egy évtizedes félreértés áldozata vagyok, a molnárfiú nem is a patakba fullad bele, az amúgy is olyan bonyolult dolog, még II. Lajos esetében is meg kellett hozzá áradnia a pataknak, és teljes páncélzat is kellett hozzá. Pláne hanyatt fekve, mert a fiú hanyatt fekszik, nézi az eget. De nem lehet, hogy csak lefeküdt a vízpartra meghalni? A patak csörög, ő meg szépen átcsusszan a másvilágra boldogtalankodni.
Sajnos nem. Az első versszakban azzal biztatja őt a patak, hogy elviszi a tengerig. Igaz, utána már azon elmélkedik, hogy jobb volna, ha a lányka nem menne ki a malom stégjére, mert az árnyéka fölveri a halottat. De akkor hogyan tudja bedobni a kendőjét a vízbe?
És így tovább, kicsinyeskedhet az olvasó, mert ez volna a lényeg. Az olvasó kicsinyeskedhet, és nem érzékeli pontosan, hogy ki hol van a versben. De a hallgató csak hagyja, hogy elringassa a zongoraszó, hipnotizálja a zene. Szóval az a végkövetkeztetés, hogy milyen rossz költő volt Wilhelm Müller, és milyen óriást csinál belőle Schubert.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.