Egy héten belül kezdődik a velencei biennálé, az építészeti, egyébként is életbe léptek az olasz utazási könnyítések, így valószínűleg és remélhetőleg az utolsó pillanatot láttam, amikor azt mondja az ember Velencében: hú, de kevesen vannak. Nem szól a zene a Szent Márk téren, nem tud a Florian kávéház még négy eurót fölszámolni a kávé mellé, mondván, hogy zenét is szolgáltattak. Így is elkérnek 24 tallért a három sima kávéért, ami valószínűleg világcsúcs. Nyitva van a San Marco, de nem állnak előtte valószínűtlen sorok, így aztán hiába érzi magát az ember dörzsölt velencejárónak, nem áll ellen. Egyszeri alkalom az életben. Ha már az árakról van szó, háromért engednek be a templomba, újabb ötért lehet megnézni a pala d’orót, a többméteres arany-ezüst oltárt. Amit az ember soha nem lát, hiszen megy a sor, tolják kifelé egymást az újabb és újabb látogatók, mintha a Lenin-mauzóleumban volnánk. Ott vagyunk, de nézni nem lehet, talán nincs is mit, csak marad a benyomás, olyan, mint egy óriási Szent Korona. De majd most.

Tényleg: most. Nem kell sokat várni, hogy kettesben maradjon az ember a művel. Nem kell sokat várni, hogy rájöjjön: most sem fog megnyílni neki. Minden magasan van, minden kicsi a földről nézve, üveg védi az arany táblát, belecsillan a mögötte lévő ablak. A reflektorokat úgy helyezték el, hogy a néző feje árnyékot vet magára a nézett tárgyra. Amiért eddig a többieket okoltam, arról kiderült, hogy a mű sajátossága: úgy van, hogy nincs. Úgy szép, hogy nem lehet megnézni. Úgy nyilvános, hogy titok marad.