Kevés a Balassa Sándorhoz köthető zenei élményem, gondolom, a legtöbben így vagyunk vele, de ami van, az elég intenzív: a Karl és Anna. Néhányszor játszották az Operaházban, az ember csak legyint, ez valahogy minden nemzeti opera sorsa, hogy vannak kötelező gyakorlatai is. De a Karl és Anna ennél többnek tűnt, biztosan nem függetlenül a két főszereplőtől, Frankó Tündétől és Kelen Pétertől. Bő volt a beszéde, az emberek kitántorogtak a második felvonás után, meg sem álltak hazáig, de Balassának is hajlama volt a hosszú zenélésre, és a szövegíró Fodor Géza sem szófukarságáról volt híres. Amikor erről szó került, a rendező Kerényi Miklós Gábor némi bosszúsággal mondta, hogy ha hagyják, hogy meghúzza a darabot, lett volna belőle egy feszesebb, kétfelvonásos opera, és talán nem kellett volna hét előadás után levenni a művet, hogy jöjjön a feledés süketszobája.
Talán tényleg ezen múlott. Vagy ez a félremekművek sorsa, aki látta, annak néha eszébe jut, aki nem látta, rosszkor született, rossz helyen járt, kimaradt. Sajnáljuk.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.