Kultúrmohó

Mégis be kellene szerezni. Lehet, hogy nem is nagyon bonyolult, megrendelni biztos lehet az új Ormándy-dobozt. A doboz most a lemezkiadóknál a kulcsszó, alig készülnek új felvételek, de az archívum még megvan, össze lehet gyűjteni nagy előadók összes felvételét, vagy összes Stravinskyt (neki van most évfordulója idén, ötven éve halt meg). Egy Ormándy-összes persze elképzelhetetlen, akkora adagról lenne szó, de a Sony kiadta a mono felvételeket. Az is százhúsz CD. Van köztük klasszikus, de a legtöbb elfeledett, talán első megjelenés digitálisan. 1944 és 1958 között készült lemezek, papír hüvelyben, amin a régi borító látható, még megnézheti az ember, hogy azt, meglepő módon helyesen írták, hogy Háry, de Kodályról lemaradt az ékezet.

A kritikusok utálták Ormándyt, legalábbis ezt mondja a Wikipédián Kenneth Woods karmester, szerinte így kezdték a kritikusiskolában a tanítást, mindig fikázd egy kicsit Ormándyt, akármiről is van szó. És bár akkor ennek nem volt nagy hatása, annyira jól fogytak a lemezek, és annyira könnyen-gyorsan ment vele a munka, az utókor mégis mintha a nyomtatott betűkből tájékozódna: talán egy nagy karmesternek sem zuhant akkorát a népszerűsége és az elfogadottsága a halála után, mint Ormándynak.

Tegnap este belehallgattam a régi felvételeibe, hogy nehezítsem a dolgát, három Haydn-szimfóniát választottam, az Órát, az Oxfordot és a 88-as G-dúrt. Nem a mai ízlésnek megfelelően dirigálja a műveket, de hogy is tehetné. Viszont teljesen érvényes, érdekes, szép előadások, a fantasztikus, sűrű, Philadelphia vonóshangzással. Be kellene szerezni az egész gyűjteményt. Öt napig hallgathatnám megállás nélkül. Csak hát a járványnak is mintha most lenne vége.