A Színészbüfé/büfészínész című (jobb szó híján) előadásban mondta Mácsai Pál, hogy a mi szakmánk (mármint az övéké, a színészet) társadalmi presztízse most is igen magas, még ha csökkenőben is van.  Akkoriban, mármint amikor csökkenni kezdett a színészet presztízse, ezt nagyon jó dolognak gondoltam, végre az megy majd színésznek, akinek kell, akinek erre van tehetsége, hivatása, nem zavarja össze a fejeket a sztárság, kiemelkedés a tömegből, esetleg az anyagiak. Hát, nem tudom.

Amikor ez az egész elindult, mármint a sztárszínészet és színész sztárság elbizonytalanodása, mert a televízió elkezdte kitermelni, létrehozni, megteremteni a saját sztárjait, részese voltam egy műsornak, amelyben erről beszélgettünk. Koltai Tamás volt az, aki a legérzékenyebben és legingerültebben reagált a jelenségre, a celebek megjelenésére, mondván, hogy ezeknek az új embereknek a sztárolása mögött nincs teljesítmény. Hogyhogy nincs teljesítmény? Hát nem dolgoznak meg a szerepért, nem vesznek részt a próbákon, nem tanulnak szerepet. Rendben van, de az egész életüket dobják be a közösbe, a nyilvánosság előtt esznek, isznak, ölelnek, alszanak, mindent odaadnak azért, hogy a néző nézzen, mit lehetne még kívánni tőlük?

Mindegy, nem értettük meg egymást. Elég hamar kiderült, hogy Koltainak igaza van abban, hogy az új emberek kitolják a klasszikus színművészeket a közismertség trónusáról. Gellénházán volt dolgom, és az ottani ismerőseim, amikor megmutatták a falut, mondták, hogy látod, ez a Zsanették háza. Zsanett a Big Brother első részének volt egyik főhőse. És tényleg, mintha a celebek csak a színészeket veszélyeztetnék, a popsztárok meg a labdarúgók rendületlenül királykodhatnak, de nem hiszem, hogy volna olyan színész, aki úgy felzaklatna a puszta jelenlétével valakit, mint amikor hatéves koromban megláttam az utcán Venczel Verát. Nyilván az a rajongás sem a művészetének szólt, még csak azt sem mondhatom, hogy a régi szép, idők…  De mi a jövő? Maradnak a focisták és a popsztárok?