André Chénier-bemutató volt az Erkelben, máskor és máshol majd bővebben mesélek róla. De hát André Chénier, ahogy gondolni szokás, másodosztályú opera, az egyműves (vagy maximum kétműves) Umberto Giordanótól. Vannak ilyen komponisták, elsül a kezük vagy agyuk, egyetlen operába beleszorul mindaz, amit mondhatnak a világnak, és aztán szaladnak a régi dicsőség után, de hasztalan. Mascagni, Leoncavallo, Cilea, Ponchielli, ők a legismertebbek. Biztosan nem elég tehetségesek, csak a dolgok pillanatnyi állása, a korszellem, a librettó kapja el őket, és hirtelen többre lesznek képesek, mint amennyit maguktól tudnak. Vagy eladják a lelküket az ördögnek, egy operáért. Ah, tényleg, Gounod is ilyen.

De ez a „nem elég tehetségesség” is ilyesmire képes, mint ez az ária. Ha belegondolok, hogy hányszor húzott ki a bajból, és mindenféle bajból. Amikor az ember azt érzi, hogy talán hülyeség annyi időt fordítani zenére, vagy operára, ami mégis alsóbb kategória, nem Haydn zongoraszonátái, és akkor elkezdi játszani a cselló a dallamot, és azt mondja, tényleg majdnem csak mondja Maria Callas, hogy La mamma morta.

Nem a legszebb hang, aki valaha is énekelte ezt az áriát, Callas kicsit már túl van a csúcson, a magasságai süvítenek, de pont jó ide ez a süvítés, hogy jelezze, másról is szó van, nemcsak arról, hogy a szerencsétlen sorsú lány beleszeret valakibe, hogy ne mondjam, más ez a szerelem, vagy más is. Félek, hogy túlbeszélem, pedig nem kell.