Az a szokás a popzenében, hogy az ember egy kicsit bizonytalan a szerző kilétében. Jó, Lennon-McCartney, de mégis melyik? Aztán, többnyire ki lehet találni, de ahhoz már egy kicsit foglalkozni kell a dallal, nem úgy tekinteni rá, mint valami olyasmire, ami az égből hullott alá, mindig volt, és most a Földre ért.
És vannak a fordított esetek. De ritkák. Azt mindig tudtam, hogy a Butch Cassidy and The Sundance Kid híres dalát (Hullhat rám a jégeső – ez a magyar címe) Burt Bacharach írta, Oscar-díjat is kapott érte, de soha nem is gondolkodtam el azon, hogy vajon ki az, aki énekel. Annyira nem, hogy még most se nagyon tudom, ki volt B. J. Thomas, pedig volt néhány nagy slágere, például a Hooked on a Feeling (igaz, ebből nálunk már csak akkor lett sláger, amikor feldolgozta a Blue Swede együttes, és hozzátették azt az ősember- kórust, hogy „huga-csaka-huga-huga”).
Mindegy. Azt akartam csak mondani, hogy mennyire különös az, ha többé-kevésbé ismeretlen énekesek halnak meg, gyász gyanánt meghallgatja az ember egy dalát, és jó kedve lesz tőle. Hogy talán ez a legtöbb, amit az ember a nagy közösségre hagyhat.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
gigabursch 2021.05.31. 21:44:55
Az örömet kell megőrizni.