A legjobb emberek

A hírek szerint szép lassan befejezik a Medici-kápolna restaurálását. Nem volt nagy ügy belőle, nem kellett bezárni a firenzei sekrestyét, de az egész eljárás meglehetősen kifinomult volt, baktériumokkal etették meg azokat a gombákat, amelyek a márványon foltokat, esetleg lyukakat képeztek. A kártevők mindenféle úton-módon kerülhettek a sírokra, és nem csak a felelőtlenül tapogató látogatók kezéről, de például úgy is, hogy Lorenzo de Medicit, (nem a Magnificót, hanem egy másikat) egyszerűen szőnyegbe csavarták, úgy tették sírba. Nem akartak túl sokáig vacakolni a halottal, tekintve, hogy egy másik Medici ölte vagy ölette meg, legyen ez családi ügy. Arról, persze, nincs sok fogalmam, hogy az emberek egyáltalán mióta látogathatják ezeket a sírokat, mikortól vált a családi ügy közüggyé, a temető műtárggyá, de most nem is ez a lényeg.

Hanem maga a restaurálás. Mégis ez lehet a legjobb munka a világon, már ha valaki nem teremtő, csak befogadó. Olyasmi, mint zongorázni. Úgy értem, ha valaki ismeri egy szonáta minden hangját, trükkjét, finomságát, az a zongorista, és most teljesen mindegy, hogy jó vagy rossz zongorista, lényeg az, hogy úgy ismeri a darabot, ahogy az, aki csak hallgatja, soha nem fogja megismerni. Ugyanígy a restaurátor: ismeri a márvány minden foltját, repedését, hibáját és szépségét, itt megcsúszott a véső, ott lepattant egy szilánk. Ha a művészet tényleg jobbá teszi az embert, akkor a restaurátorok a legjobb emberek. Utánuk jönnek a teremőrök.