Ma ötvenöt éves Cecilia Bartoli, és az ötvenötből körülbelül harmincat töltött el a világ tetején, már ami a szakmai részt illeti, mint énekesnő, mint szidható, de érdemben ki nem kezdhető, aki csak önmagával versenyezhet, de versenyzik is. Legalábbis eddig még soha nem hallottam olyat, hogy Bartoli ezt vagy azt a koncertet csak félgőzzel csinálta volna, fáradt, nem érdekli, rutinból énekel. Nem is róla akarok beszélni, hanem magunkról, hogy de könnyen megszokjuk azt, hogy valaki mindig jó, mindig száz százalékos, mindig odateszi. Megszokjuk, elvárjuk. És bizonyos esetekben meg is kapjuk, amit elvárunk. Mondjuk Bartoli-esetben, aki nem csak koncerten, de próbán is teljes hanggal énekel, és szeret próbálni, dőlnek ki mellőle a többiek, de ő akkor is csinálja, és keresi az új feladatokat, új énekelnivalót. Keresi, találja, elénekli. Kockáztat. Réges régen nincs ilyesmire rászorulva, de akkor is.

Nem akarom nagyon bonyolítani, csak azt akarom mondani, hogy de jó, hogy vagy, Cecilia Bartoli.