Most akkor ügyes vagy rendes? Thomas Hampsonra gondolok, aki élére állt ennek a fekete zenés mozgalomnak. Az ember persze rögtön kikéri magának: nincs fekete zene, zene van. Ahogy fehér zene sincs. De hát erről mégis azokat kellene megkérdezni, akik úgy érzik, hogy ha ki nincsenek is zárva, mégis idegenek a világ koncerttermeiben és operáiban, nem az ő zenéjüket játsszák ott. Legfeljebb a Porgy és Besst, amit, akárhogy is nézünk, mégsem afroamerikai zeneszerző munkája.

Ha ebbe a fekete klasszikus zenét játszó mozgalomba beszáll Thomas Hampson, akkor az ember nem tudja eldönteni, hogy ez ravasz előrelátás a részéről, ő időben ébredt, vagy szívvel csinálja, elvégre Hampson valóban régóta foglalkozik az amerikai zenével és a gyökerekkel, olyasmit énekel, ami mindig is érdekelte. A többiek meg örülnek, hogy itt egy sztár velük, Hamburgban, többen nézik és hallgatják őket.

Állj, állj. Először is: nem nézik többen őket, a nézők egyelőre nagyon szellősen ülnek az Elbphilharmonie-ban, és ha hihetek a számítógép által feltüntetett számoknak, 50 körüli számban követjük élőben az eseményt. Másrészt nem Hampson az egyetlen operai sztár, Lawrence Brownlee is föllép, pompás tenorino a Metropolitanből, jött volna a Bartók Fesztiválra is, ha nincs járvány. A számok alapján azt mondom, Thomas Hampsonnak erre egyáltalán nem volt szüksége. Talán tényleg ügyszeretetből énekelt.

A baj az, hogy az afroamerikai klasszikus zenét nem olyan könnyű megteremteni. A tisztán hangszeres művek feledhetőnek bizonyultak, az énekelt részek meg mintha a Porgy és Bessből lettek volna, vagy spirituálék, amelyek viszont eddig is műsoron voltak a nagy énekeseknek köszönhetően, a legtöbbet ismertem Jessye Norman vagy Kathleen Battle, esetleg kettejük közös előadásában. Lehet, hogy a nagy, afroamerikai szerzők által írt operák még előttünk vannak. Örülnék neki.