Nyilván fölösleges fáradság (megint) elmondani, hogy a hangosítás elég gyenge a Margitszigeten, valahogy az énekhangok lemaradnak a keverésben, Pál Eszter elénekli, hogy Elmegyek, elmegyek, de csak annyit lehet érteni belőle, hogy elmegy, azt már nem, hogy vajon hová megy. Lehetséges válasz erre, hogy nem is őt ünnepeljük, hanem a testvérét, Pál István Szalonnát, pontosabban a bandáját, annak a 15+1. születésnapját. Mérsékelt poén, de ez van.

Nem egy prózai est. Engem már Berecz „Pisti” is fáraszt a humorával, másnak meg nyilván ő a népi showmanek showmanje a vagányul fejébe nyomott kalapjával. Aztán Szalonna veszi át tőle a szót, és ő legalább egyanyagú, látszik, hogy a szíve arany, az adomái jók, még ha nem is mindig érteni, ki az, aki érkezik közreműködni. Jubileumi koncert ide vagy oda, gondolhatnának a nem kemény Szalonna-magra is, akiknek Árus Bélus nem a komája, és nem tudja pontosan, mire is cserélte föl a hegedűt Péter Tamás.

Körülbelül elmondtam minden ellenvethetőt. Ja, mégsem. A Margitszigeti Szabadtéri nem az ideális helyszín, legalábbis így nem, hogy nincs tele. Látja az ember, hogy táncosokat várunk, nagy helyet hagynak a színpad elején, de ettől távol vannak az ünnepeltek, a színpad közepén muzsikálnak (hogy átvegyem Szalonna szóhasználatát), halkak, finomak, de nem jön létre az igazi, ünnepi hangulat. Aztán az első rész legvégére bejön az Állami Népi Együttes, akkor érezni, hogy ez a helyszín igazi világa, akkor is, ha nincs még turizmus, ha mi sem úgy bámuljuk őket, hogy hijj, ezek a magyarok, de megverik a csizmájuk szárát. Innét már megvagyunk, a szünet nem rombol, a lendület megmarad, megy velük az ember, legfeljebb hazafelé gondolkodik el azon, hogy miféle szakító indok az, hogy a kisangyal leesett a lóról, és eltörte a kezét. Mármint a csitári hegyek alatt.