Nincs is jobb dolog, mint amikor a tudatlanság fölötti sopánkodást az ember önmagával illusztrálhatja. Emily Dickinsonról van szó, hogy miért nem közkincsebb nálunk, ezen bánkódtam, nem tudván, hogy azért sokan harcoltak már ezért. Hogy a Because I could not stop for Death kezdetű versének nem egy magyar fordítása van, nem csak Tótfalusi István hivatalos az ügyben, de Vajda Endre, G. István László, Timár György, Károlyi Amy is. Az utóbbi kettő kétszer is megharcolt érte, mert a vers is kétféle változatban volt, 1955-ig egy versszakkal kevesebbet ismertek belőle az emberek, akkor jelent meg nyomtatásban először a negyedik strófa is, amit a hagyaték gondozói valamiért eltüntettek.  

Amíg a különböző fordításokat bogarásztam, egy látszólag ártatlan levelet hozott az elektronikus posta, menjek ide és ide nyaralni, ebbe és ebbe a hotelbe, és hogy szándékaimban megerősítsenek, Ennio Flaiano nyárdicsőítését küldték el. De ki az az Ennio Flaiano? Olyan, mintha valami latin költő volna, Aeneas Flaianus, az olaszoknak a latinok a sajátjaik, Vergiliust is úgy hívják, Virgilio, de már megint félrekapcsol a félműveltség. Ennio Flaianónak tényleg ez a neve, költő, drámaíró, de leginkább forgatókönyvíróként híres, együtt dolgozott Fellinivel olyan apróságokon, mint az Országúton, a Dolce vita és a Nyolc és fél.

Amit a hotel küldött a nyárról, körülbelül így hangzik: „Nincs más évszak, csak a nyár. Annyira szép, hogy az összes többi körülötte forog. Az ősz rá emlékezik, a tél hozzá imádkozik, a tavasz őt irigyli, és gyerekes módon próbálja tönkretenni.”

Tudom, hogy ez pazarló eszme, ha így gondolkodunk, az év háromnegyed részét dobhatjuk a szemétbe, de amikor pont nyár van, hirtelen nagyon is igaznak tűnik.