Egy kicsit rossz előérzettel vágtam bele Az istenek alkonyába, a 2019-es előadást adták a Müpa honlapján. Nyilván jó, de mennyire? Mert a közvetítéssel egy előadás más környezetbe kerül, az összehasonlítási alap a többi közvetítés, hogy mindez milyen volt a Metropolitanben vagy Bayreuth-ban, vagy akárhol, ahonnét mutatták, hogy mit gondolnak az istenekről és az ő alkonyukról. De hát nincs semmi baj, a mérsékelt rendezés ellenére jó ez, sőt, épp a mérsékelt rendezéssel jó, mintha arról is szó volna, hogy Wagner azért elsősorban zeneszerző, nem színházi gondolkodó vagy drámaíró.

Nyersebben fogalmazva: ezt a sok marhaságot csak zenével lehet kibírni. Vagy a zene ad neki értelmet.

De hogy épp ez a csodálatos, nem is a zene, hanem maguk az énekesek. Van egy furcsán berendezett világ, el is mondják, ki hol lakik, a föld alatt a törpék, a föld színén az óriások, az égben az istenek. Emberek nincsenek, vagy nem jellemzőek. És ezt elvben mind embereknek kell eljátszani-elénekelni, de valahogy Wagnertől az emberek is furcsává válnak, emberkörülivé. Vagy nem kell félni a szótól: emberfölöttivé. Amit mindannyian érzünk, lelkes zenebarátok: Mozart magától bemászik a fejünkbe, Verdi vagy Puccini gond nélkül követhető. Az ember azt képzeli (hangsúlyozom, csak képzeli), hogy ha volna hangja meg kedve, akkor ő is beszállhatna a játékba, elénekelhetné a mantuai herceget. De ez az érzés Wagner esetében nincs meg, soha nem értettem, még most sem értem, hogyan lehet egy Wagner-szerepet megtanulni. Ennél a Wozzeck is könnyebbnek tűnik.

És ez csak a megtanulás. Aki el is énekli, az óriás. Vagy isten.