Sancho Panza meséli a nagy repülés után, amelyet egy faló farán ülve tett meg, hogy ő azért félretolta egy kicsit a szemét takaró zsebkendőt, és látta, hogy olyan magasan vannak, hogy a föld csak mustármagnyinak látszik, és rajta az emberek mogyoró nagyságúnak. De hát akkor egyetlen embernek el kellett takarnia az egész földet. Így igaz, de azért a csücske kilátszott. A mustármagot cseresznyemaggá transzformálva: Vettem volna cseresznyét a csarnokban, de nagyon becsületesen rá volt írva, hogy görög cseresznye. Görög? Akkor nem, köszönöm. Az nem lehet olyan finom, olyan édes, olyan érett, hiszen korán kellett leszedni a fáról, hogy ideérjen…
Rendben. De ha Görögországban volnék, akkor nyilván görög cseresznyét kérnék, és meg sem fordulna a fejemben, hogy korán szedték volna le a fáról. Mi több, Párizsban kifejezett előnynek tűnt, hogy a piacon a cseresznye délről jött, legalább 600 km-t utazott, csak hogy finom cseresznye legyen a párizsiaknak. Szóval hogy is van ez? Ha változik az ország, akkor gyanús, ha egy országban maradunk, akkor ínyenckedés?
Azt szokták mondani, hogy ez az, amit az amerikaiak nehezen értenek meg Európában. Hogy az ember megy ötszáz kilométert, és másik országban van, más nyelven beszélnek, mások a hagyományok, más a történelem. Más a cseresznye.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.