Talán tavaly kellett volna szólni róla, ma hetvenegy éves volna Lehoczki István, de hát, ha úgyis csak volna, akkor már mindegy. Karikaturista, Ludas Matyi, Népszabadság, hogy csak a legismertebb megjelenési helyeit mondjam. Ma már talán nem is érteni, hogy miért voltak annyira fontos emberek a vicces rajzolók, akkor mindennapi barátaink voltak, főleg ő. Meg főleg az elődje, Brenner György. Mindketten fiatalon haltak meg, hiába képzelné az ember, hogy a karikaturista a világ legbékésebb foglalkozását űzi, kitalál valami vicceset, és lerajzolja. Valamiért ez mintha mégis megviselné a szervezetet. Talán a szeretet miatt, ami bennük van, mert mindkettőjüknél azt éreztem: mennyire jó volna olyan világban élni, amelyet ők rendeznek be, Brennernél csupa nadrágos értelmiségi, Lehoczkinál csupa krumpliorrú fazon.

Évekig az íróasztalomon volt egy rajza, Hajnal volt a címe, álomittas emberek vártak a buszmegállóban, mondjuk öten. A hatodik egy fekete köpönyeges vámpír volt. Ugye, hogy jó lett volna az ő világában lakni.