Haydnt szereti az ember. De azon időnként újra és újra meglepődik, hogy mennyire szereti. Csak úgy hallgattam egy új felvételt, Roger Norrington vezényli a londoni szimfóniákat. Az utolsó tizenkettő – az abszolút másztörpísz, mondta róluk Solti György, de valahogy erre tényleg nincsenek szavak, hogy mennyire másztörpíszek. Hogy eltölti az embert valami eszelős eufória, hogy tényleg hogy lehet valami ennyire jó.

És akkor teljesen mindegy, hogy Norrington felvétele időnként és helyenként vitatható, hogy a zenekari virtuozitás ellenére mintha darálnának, mintha volna valami séma, amire mindegyik szimfóniát föl lehet tenni, hogy néha valóban rohanós a tempó, még ha bírják is, mert ott van maga Haydn, vagy maga a mű.

A 98. szimfónia utolsó tétele. Úgy indul, hogy lehetne bármelyik Haydn-szimfónia utolsó tétele, jó kis dallam, vidám lezárás, de aztán jön mindenféle őrület hozzá. Hegedűszóló, talán hálából Johann Peter Salomonnak, aki Haydnt Londonba hívta, és aki hangversenymesterként működött közre a bemutatón. Aztán lelassítják a tempót, lassan mondják, hogy mindenki értse, mennyire menő is ez a dallam. És amikor már vége, szinte vége a darabnak, akkor még jön a semmiből egy csembalószóló. Vagy fortepiano, mert a feljegyzések szerint Haydn fortepianón játszott a bemutatón. Hogy kerül ide, senki nem érti, de nem lehet megunni, hallgattam öt-hat-hét változatban, többnyire csembalót használnak, leszámítva Fricsayt, aki úgy, ahogy van, kihagyja ezt a részt. Ezen a felvételen is csembaló szólal meg, de lehet örülni a hegedűsnek is, Christoph Koncz. De Haydn mindenki előtt.