Lábrázó

Mondjuk az még rendben van, hogy hogyan játszanak külön-külön. Lehet csak pénzkérdés, össze kell válogatni a legjobb szólistákat, aztán így megy a bigbandezés, kórus- szóló-kórus-szóló, fújják, ütik, pengetik. Nem árt, ha van egy vezető, de hát van, Wynton Marsalis, kicsit azért is mentem, őt azért megnézi az ember, ha már erre jár, klasszikust is szokott fújni. Mármint nem klasszikus jazzt, hanem barokk zenét, és azt is annyira jól.

De hát ez a műfaja, beül leghátra, egy ideig csak néztem, hogy ki beszél, ja, ő az. Kerekebb egy kicsit, őszebb, de most is olyan gyors és olyan hosszú futamokat játszik… Hogy mondják dzsesszül azt, hogy ihaj? Yeah? Szóval fújja a trombitát, de a többiek is megdöbbentőek, nem állnak oda vele versenyezni fürgeségben, van még annyi módja a jól trombitálásnak, harsonázásnak, szaxofonozásnak. Egyáltalán: a zenélésnek. Annyira különböző fazonok ülnek a Jazz at Lincoln Center zenekarban, látja az ember az öreg Sherman Irbyt, jóváhagyólag bólogat a többiek alatt, hú, mi lesz, ha föláll majd. És hú, mi lett, annyira szép tónussal fújta a szaxofont, hogy rögtön hazai nagyjaink jutottak az eszembe. Már az, hogy miért nincsenek itt, rájuk férne egy kis lecke. Vagy a harsonás Chris Crenshaw, tologatja a rezet, aztán mikrofont ragad, és énekel, és azt is olyan finoman, elegánsan és érdekesen teszi. Mindegy, nem tartok névsorolvasást.

Szóval az rendben van, hogy külön-külön mit tudnak, de együtt is ugyanannyit. Zutty-zutty. Nem lóg ki senki a zenekarból, jó közel is ülnek egymáshoz, az egész olyan, mint valami rézfúvós gömb, fényes, tömör, ellenállhatatlan. De hát miért is akarna valaki ellenállni?