Miért éppen Velence? Olyan, mintha álkérdés volna, Velencére nem kell magyarázat, az ember jön, amikor jöhet, mert Velence. De miért kell újra és újra jönni? Vagy még tovább egyszerűsítve a kérdést: mit szeretsz annyira Velencében?

Az egyenes válasz az, hogy hiszen nem is szeretem. Ha csak a nagy olasz célpontokat veszem hozzá, a klasszikusokat, akkor Róma fölfoghatatlanabb, Firenze mélyebb vagy megrázóbb. Velence mégis csak Velence, díszletváros, nászút féláron, vagy inkább másfél áron. Ha valami igazán velenceit kell mondani, az nem a Szent Márk tér, hanem a szobrok, amelyek csak a látható részen vannak kifaragva, a falhoz közeli oldalon csak a nyers kő marad. Minek dolgozni rajta, ha úgysem látják?

Legyen Velence a fizetett átverés? Hogy az életben néha nagyot koppanunk, és többnyire akkor, amikor nem számítunk rá, így aztán bele is szakad a szívünk. De itt van Velence, tudjuk, hogy igazából mélységesen vagy magasságosan tojik ránk, mélységesen nem érdekeljük, ahogy nem érdekelték a szüleink, nagyszüleink, Kosztolányi, Napóleon vagy Attila király. Pompásan elvan nélkülünk, és ez nem Schrödinger macskája, pont olyan szép, amikor nem látjuk, mint amikor épp igen. Fizetett csalódás, hátha ezzel ki tudjuk váltani a fizetetleneket is.