Békésen ülök a víz partján Velencében, amikor hallom, hogy a szomszéd asztalnál azt mondják, Budapest, meg hogy brutalitat. Ó, te jó ég, csak nem történt valami otthon? Hallgatózok szemtelenül, de szerencsére csak egy kiállításról beszélgetnek, Mario De Biasi fényképeiről. De Biasi ott volt Budapesten 1956-ban, és láthatóan erőteljesebb volt benne a hivatástudat, mint a félelem, mert tényleg szörnyű dolgokat örökített meg, a Köztársaság téren embert akasztanak, és a véres, fejjel lefelé lógó holttestbe valaki belerúg. Nem az a forradalom, amire gondolni szeretünk.
Tényleg jó fotós volt De Biasi, bár inkább sajtófotós, mint művész, bejárta a fél világot, és megmutatta, mi van máshol színesben, megmutatta azt is, ami otthon van, fekete-fehérben, Fellini gondolázik Giulietta Masinával, Maria Callas akkorát nevet, hogy látszik az összes fogtömése. Állítólag De Biasi mentette meg az Epoca nevű magazint, az ő címlapjai miatt vásárolták a csődközeli lapot egyre többen és többen, el is hiszem. Ma már sokszor nehéz mit kezdeni a képekkel, nem azért, mert rosszak, hanem mert annyira jók voltak, hogy idővel sokszor közhellyé váltak, felhőbe hanyatló Golden Gate, felhőkarcolók a pocsolyákban tükrözve, olasz pasik füttyögnek a nők után. Erről azóta leszoktak, ami nem baj.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.