Az egész Marguerite Yourcenar könyvével kezdődött, a Hadrianus emlékirataival. Ott olvastam először Antinousról, és már akkor sem értettem, hogyan kaphatta valaki ezt a nevet, amikor az Odüsszeiában ő a legellenszenvesebb a kérők között. De ez egy másik történet, a szép kisfiúról, akit bemutatnak a császárnak, és ő viszi magával, taníttatja, aztán pár év múlva szeretők lesznek. Nem tartott soká a császár boldogsága, Antinoust egy napon holtan találják, belefulladt a Nilusba. Azóta sem lehet tudni, pontosan mi történt, összeesküvés, udvari intrika, baleset, öngyilkosság – gondolom, most már nem fog kiderülni. Hadrianus kétségbeesetten próbálta megőrizni Antinous emlékét, istennek nyílvánította, várost alapított, versenyeket rendezett az emlékére, és telerakta a nagy római birodalmat Antinous képmásával.

Nem mondom, hogy gyűjtője volnék az Antinous-szobroknak, de örülök, ha látok egyet, és van is mindenfelé a világban. Nem nehéz azonosítani, gyűrűs haj, ívelt ajak, egyenes orr, széles mellkas. Most is itt várt egy Velencében, a Grimani- palotában, fején szőlőfürtökkel, meg valami tárggyal a homlokán, ami letört az idők során.

Nem is ez az érdekes, hanem az idők sora, hogy az mennyire bizonytalan. Az ismertető szerint a mellszobor vagy 130-ban készült, vagy a 16. században. Azt hittem, az ilyesmin már túl van a tudomány, ráirányítanak a szoborra egy lézerfényt, és meg lehet mondani, mikor érte utoljára véső, de ezek szerint nem ennyire egyszerű. Viszont akár az első századból való, akár a 16.-ból, az biztosnak látszik, hogy Antinous már nem élt, amikor a szobor elkészült. Jobban is tetszik a gondolat, hogy a szobor későbbi, mert igazolja Hadrianust, telnek az évek, de Antinous marad, marad fiatal és szép, és senki nem farag azóta sem öreg, kopasz Antinoust.