A világ legszebb könyvesboltja – mondja magáról a velencei Acqua alta, és nem sokat kockáztat. Biztos segít a szépségben a város is, az mégis ritka, hogy egy könyvesbolt hátsó vége ne valami raktár legyen, hanem víz, gondola, ámuló emberek, akik fényképezik egymást. Két perc se kell hozzá, hogy valaki a kezembe nyomja a telefonját, megörökíteném-e őt a könyvhalom tetején, mellette lobog Velence oroszlánja. Hát persze, ha te is engem.
Na de a belbecs. Az ember mégis abból indul ki, hogy egy könyvesbolt szépsége nem a benne elhelyezett gondolából fakad, hanem a könyvekből magukból. És mi mást is árulhatnának egy ilyen boltban, mint a városról szóló jobb és rosszabb könyveket, talán inkább jobbakat, történelmi munkákat, képzőművészeti albumokat, helyi szerzőket. Képeslapokat, gyufaskatulyákat. Bemegyünk naiv városnézőként és valamit csak haza akarunk vinni a fényképen kívül is, megvesszük ezt vagy azt, és reméljük, hogy hazatérve nem vész ki belőlünk az elvarázsolt állapot, el is olvassuk, amit megvettünk.
Nagy, lusta macskák szerte a boltban. Nem félnek, hagyják magukat csodálni, a fekete épp az asztalok alatt mászkál, a tarka a képeslapokon hever, alszik. Életvezetési tanácsadást tartanak.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.