Ez már a levezetés, mármint utókezelés, Velence-vágyakozás, Boros Géza könyvét olvasom, szép, kék valami, az az érzésem, hogy nem szabad sokat forgatni, mert szétesik, bár a szétesett könyv is szép látvány, legalább olvasva volt. Minden városnál városabb a címe, 100 bejegyzés Velencéről, ez meg az alcíme. Képek, gondolatok, idézetek. Tipikus velencei műfaj, tele van velük a velencei könyvesbolt, esszék vagy emlékezések, érdekességek utazóknak és nem utazóknak. Végre van egy ilyen magyarul is. De miért idegesít? Először azt hittem, csak Boros Géza miatt, hogy el akarja magát helyezni ebben a világban, így aztán, amikor egy zsebre tett kezű férfi látható az egyik képen, odaírja, hogy ez lehetne akár ő is, egy igazi flaneur. Legalább olaszul lenne. De ezen azért túl lehet lendülni, és a könyv mégis jó, tele van ötletekkel, hasznos vagyis épp, hogy haszontalan helyekkel, kirakatokkal, feliratokkal, és Boros Géza, ha teheti, rögtön átadja a szót másoknak, beszéljen helyette Mary McCarthy vagy Márai, Brodsky vagy Kosztolányi.

Akkor miért is idegesítő?  

Hát persze. Féltékenység. Hogy nem az enyém a város. Az ember tudja, hogy nem is lehet, meg mit képzel magáról, meg minden, de akkor is. Hogy talán van benne egy kis sarok, vagy egy kövecske, ami csak az övé, de nem. Megcsal ez a Velence nevezetű szőke kurtizán. És még csak az sincs, amit Molnár Ferenc mondott, hogy jó, másokkal is lefekszik szerelemből, de pénzért csak velem.