Az ecset akarata

Remélem, nem beszélek félre, és tényleg Gerhard Richter kiállításra készülnek Budapesten, ehhez kapcsolódik a Cirkóban péntektől játszott film, elmés címe az, hogy Gerhard Richter, a festő. De hát még mindig jobb, mint a még elmésebb Mű, szerző nélkül, amelyben, meg kell valljam (nem kell, de megteszem), kevés örömöm volt. Mindenesetre, ebben az igazi Gerhard Richterről van szó, ő látható bő tíz évvel ezelőtt, motyog, beszél, nézi a vásznat. Még nyolcvan sincs, szürke ember, busa szemöldökkel, keni, keni a festékrétegeket, és az ember nem tudja, mit is csinál, de azt azért érti, hogy az absztrakt szörnyű nehéz. Teljesen elrontottam ezzel a kékkel, mondja Richter, és biztosan így is van, de hogy mit rontott el, hol rossz, azt csak ő látja. Még az asszisztensei sem.

Lehetne a világ legunalmasabb filmje is, de egyáltalán nem az.

Amit most mesélek belőle, az még az elején van, úgyhogy nem spoiler, és lehet, hogy csak odaképzelem. A képen nem látszik semmi, csak a széles ecset. Keni vele Richter bőven a festéket, és ahogy az ecset halad, mintha másfelé akarna menni, mint ahogy a festő húzná. Látja az ember a feszülést, erre, nem inkább arra, aztán tényleg változik is a festés iránya, győz az anyag, vagy az anyag szelleme az emberi akarat fölött, mintha nem is Gerhard Richter volna a festő, ő csak a médium, aki fogja az ecset nyelét, és hagyja, hogy megszülessen a kép. Aztán, jobb híján, őt ünnepli a világ, de az egész mégis olyan, mintha a szülészorvost dicsérnénk, hogy be szép is lett ez a gyerek.