Nem akarok dicsekedni a rossz tapasztalataimmal, de én már annyi szörnyűséges Hegedűs a háztetőn előadást láttam, hogy eggyel több vagy kevesebb meg se kottyan. Az igazsághoz tartozik, hogy a margitszigeti előadás messze nem a legrosszabbak közé tartozik. Meg az is, hogy a rossz pillanatok sokszor emlékezetesebbek az átlagosaknál, vagy, sajnos, akár a jóknál is. Például élénken emlékszem még a Madách Színházban Almási Évára, aki Goldét énekelte, és úgy érezte, azért a röpke két vagy három óráért nem fogja lemosni az ezüstszín körömlakkot a kezéről. Szegény asszony, szegény, de megadja a módját a manikűrösnél.  

Ilyen élménnyel szolgált a tegnapi előadás is, a kis Hódel elindul a nagy Szibériába a bebörtönzött Percsik után. Szörnyen énekel, de biztosan az események hatása alatt áll, mondjuk, hogy rendben van. De a karórája. Karóra van a jobb csuklóján. Ilyen jól fizetik a tejesembereket Anatevkában, még a lányuk is tudja, hány óra van? Nem akarja lekésni a vonatot? Vagy ez a másik valóság, lopnak az öltözőben? Vagy mi? Mi? Mi?