Egy barátommal együtt gondolkodtunk, vagyis távgondolkodtunk a feladás szépségéről és csúfságáról. Az ember tudja, hogy nem illik föladni, hogy küzdeni kell, meg az ember célja a küzdés maga, meg minden hasonlót, de ha tényleg nincs semmi remény, akkor nem elegánsabb dolog ezt belátni? Vagy ez is a csodával kapcsolatos? Hogyan jöhetne el a csoda, ha nincs hová? Ahogy a vicc poénja mondja: Kohn, legalább a lottószelvényt vedd meg? A remény tényleg erény? Vagy csak ostobaság, makacsság?
Nem feltétlenül életszinten kérdezem, csak amolyan sport nívón. Ami az egyik sportágban természetes, ha leütik az ember huszárját, akkor feladja a partit, nem rabolja a másik idejét, az a másikban szégyen. Nézem a pályán megbotló futókat, fölkelnek, és lekocogják a távot, teljesítenek azért is, hogy utolsók legyenek. Más meg leteszi a lapátot, ha nem lehetek a dobogón, akkor ez az egész nem érdekel.
Tényleg nem tudom, kinek van igaza, az észnek vagy a szívnek. Pedig érdekelne.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.