Több, mint negyven éve játszom már el ugyanazt a játékot. Hazajövés és elszörnyedés. És teljesen mindegy, hogy az ember honnét jön. Régebben talán nem volt teljesen mindegy, viszont elég hosszú időn át Magyarország volt a legrosszabb vagy legszegényebb hely, ahol jártam. Azóta már kinyílt a világ, voltam a sors által jobban sújtott vidékeken is, de a hazatérés mindig ugyanaz. Akár repül az ember, akár autóval jön, rájön, hogy valamiért jobbra emlékezett. Szebbre. Elfelejtette, hogy milyenek a Kossuth Lajos utcában az üzletek, hogy micsoda szörnyű feliratok vannak a kirakatok között. Ki ad ezekre engedélyt? Vagy ezt nem is kell engedélyezni? És az úttest. Foltozott, repedezett, ha eső van, tele van tócsával, ha eláll az eső, kihajt a gaz. Nem azt akarom mondani, hogy nem lehet kibírni, de kell két nap, amíg az ember beletörik, hozzászokik, és föl se tűnik neki. És abban sem vagyok biztos, hogy erre az állapotra vágyom. 

Ilyenkor mindig Podmaniczky Frigyes jut eszembe, a kockás báró (bár furcsa módon egyetlen képet sem találtam róla, amelyen kockás ruhát viselne), aki 1850-ben elcsodálkozott Budapest elhanyagoltságán, és rögtön meg is találta az élethivatását: ezen változtatni kell. Igaz, a legenda szerint aztán már el sem hagyta a fővárost, mert szerinte nyaralni is itt lehet a legjobban. Lehet, hogy így könnyebb.