Tudom, hogy sokakat irritált a hangversenyen a tételek közötti köhögőroham, nekem tulajdonképpen tetszett. Nem maga a hanghatás, hanem az igyekezet, hogy megpróbálták visszatartani az emberek a köhögést, igyekeztek nem zavarni egymást, amíg szól a zene, meg talán ez is olyan, mint a taps: jelzi, hogy képben vagyunk. Tudjuk, hogy nincs még vége a műnek, de túlestünk egy szakaszán, még kétszer köhöghetünk, aztán mehetünk haza. Azt nem mondom, hogy kifejezetten hiányzott volna, lehet nélküle élni.
Pont ezt akarom mondani. Tegnap koncert volt a Müpában, és csoda történt. Meggyógyult az egész ország a felső légúti irritációjából. Már ha a hangversenyre járó közönséget reprezentatív mintának lehet mondani. Amióta a köhögés gyanús tevékenységgé vált, ha valaki köhint a zárt térben, rögtön úgy néznek rá, mint valami felelőtlen vírusgazdára, senkire nem jön rá a tételek közti garattisztítás, légcsőszellőztetés, hörgés és hurutolás. Kellemes és várakozásteli csönd ülte meg a termet a tételek között.
Igaz, a közönség csöndessége olyan fokú volt, hogy aztán a Pastorale szimfónia végén már tapsolni is elfelejtettünk, de ez már egy másik kérdés.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.