Bugyog, bugyogat

Kiszin újra komponál. Legalábbis ez derül ki egy vele készített interjúból, és az ember megint elcsodálkozik azon: hogyhogy eddig nem? Egyáltalán hogy van ez a kreativitás a fejben, agyban, lélekben, vagy nem is tudom, hol, hogy a 20. század második felének nagy zenei lángelméi inkább előadnak, inkább mások műveivel lángelmék, és nem hoznak létre jelentős új dolgokat? Glenn Gould saját zenei életműve elfér körülbelül egy lemezen, Horowitzé talán két mű, Richternél ennyiről sem tudok, amennyi Kocsis-darabot hallottam, azokban nem fedeztem föl a jelentőséget. Nyilván az is egy szempont, hogy mi felé tereli a család az ifjakat, akiknek a tehetsége esetleg a családi tőkét is jelenti: ne komponálj, fiam, inkább zongorázz, abból fogsz megélni. De Jevgenyij Kiszinnél, amennyire tudom, nem volt ilyen befolyás, tizenkét évesen már írt darabokat saját magának, bugyutákat és kevésbé bugyutákat, de rendes műveket, élvezhetőeket, és eljátszhatóakat. Aztán mintha betemették volna a forrást, és nem tudom, hogy ő maga temette-e be, mert nem tudott versenyezni a régi nagyokkal, vagy a gyakorlás annyi időt és energiát emésztett el, hogy új darabokra nem volt már idő. De hát egész nap a zongora mellett ült, lehetetlen, hogy néha ne induljon el a keze valami új irányba. Elindul és megáll, maradjunk Chopinnél?

Most mindenesetre újra komponál, de eszébe sincs úgy tekinteni magára, mint a zongoristabőrbe bújt komponistára, azt mondja, más művein keresztül jobban ki tudja fejezni magát.  

Lehet, hogy ennyi a megoldás?