Egy kicsit kincstárilag mondom, de azért még hiszem, hogy a nagy Liszt-élmény még vár rám. Ránk. Persze, az is kérdés, hogy egyáltalán hány Liszt van. Mert ha csak a képeket nézzük: van a pretty boy, aki valahogy elkomolyodik, de attól egyre inkább pozőrré válik. Aztán van az öreg Liszt, aki leginkább úgy néz ki, mint Kassák Lajos. Nem is érti pontosan az ember, hogy ha valaki ennyire keveset változtat a megjelenésén meg a frizuráján, hogy lehet ennyiféle.

De hát a zenében is ennyiféle. Van a népszerű Liszt, akit könnyű követni, Les Preludes meg II. magyar rapszódia, van az öreg, akinél érezni a saját utat, a jövőbe vetett gerelyt, hogy igazán nem akar már tetszeni senkinek. És van a nehezen megfogható, még nehezebben szerethető, emelkedett és fárasztó, egyházi zenék, végtelen ünnep. Mintha nem egy zeneszerző különböző korszakai volnának, hanem mondjuk a 19. század történne meg egy életben.

Tulajdonképpen irigylem azokat, akik azt mondják, Liszt egyszerűen rossz. Hol közönséges, hol unalmas, de soha nem mérhető a legnagyobbakhoz. Aki ezen az alapon van megtakarítja magának a munkát, hogy egyszer megnyíljon a szeme, füle, lelke, de legalább rend van a világukban. A többieknek a nagy rendetlenségben aztán vagy megjelenik a teljes Liszt, vagy nem. Majd kiderül.