Jó film a Raffaello, az ifjú zseni, ha nem is nyerne valami címbajnokságban. Meg talán nem is annyira jó film, az én idegrendszeremnek például túl sokat csellóznak, de akkor is sok érdekes dolog van benne. Még csak nem is Raffaello-korabeli történetek, hanem pár száz évvel későbbiek. Ez a kép, amit az ember látott, Rómában van, a Galleria Borghesében, de nem ismertem a kalandjait.

Mert hogy egyáltalán nem így nézett ki, és azt sem tudták róla, hogy Raffaello. Meg azt sem, ami most talán jobban látszik, hogy bár teljesen más a színvilága, azért aki festette, az látta a Mona Lisát. Volt tehát a galéria raktárában egy szép kép, de Rómában ahhoz, hogy egy kép az állandó kiállításon szerepeljen, sajnos nem elég szépnek lenni.

Egy pillanat. 1930-ban a kép nem ennyire volt szép, mint most, csak ennyire.

Addigra azt már látták, hogy erősen átfestették az idők során. Röntgen már volt, de hogy használták-e műtárgyakra is, azt, sajnos nem tudom. Mindenesetre a Galleria igazgatója, bizonyos Roberto Longhi rendíthetetlen szívvel elrendelte a kép megtisztítását, és ez lett belőle. Ma már azt is lehet tudni, hogy amíg a modell ült, nem egyszarvú volt a kezében, hanem kiskutya. Az is szimbólum, a hűségé, de Raffaello, vagy a megrendelő inkább a szüzességét választotta.