Athénről volt szó valamelyik nap a Duna tévén, az athéni demokrácia alapjairól, ami, természetesen a pénz volt, az Athénhoz közeli ezüstbányák. Tévés-barlangászok ereszkedtek le az ókori járatokba, lámpákkal, fejlámpákkal, apró kamerákkal haladtak előre. Teljesen elképzelhetetlennek tartottam, hogy ember ilyen körülmények között fél óránál tovább kibírja épen és ép ésszel, ehhez képest a régi rabszolgáknak természetesen csak olajmécsesei lehettek, még annak a füstjét lélegezték be mindehhez. És bányászták az ércet. Nem nagyon szapora munka, egy kiló ezüsthöz egy tonna követ kellett kivájni. Szörnyű, de hát feltehetően nincs is szép történet a történelemben.

Hanem aztán föltették az athéniak maguknak a kérdést: mi legyen az ezüsttel. A népszerű válasz az volt, hogy osszák szét egyenlő arányban a polgárok között. Aztán jött Themisztoklész, és meggyőzte a szavazókat, hogy ne aprózzák el a gazdagságukat, inkább építsenek kétszáz hajós hadat, hogy ha jönnek a perzsák, meg tudják magukat védeni.

A hajókból csak száz készült el, de ennyi is elég volt a szalamiszi győzelemhez.

Azóta is azon gondolkodom, élhet-e ma olyan szónok a világban, aki meg tudná győzni az embereket, hogy egyszer-egyszer a hosszabb távú érdekeiknek megfelelően döntsenek.