Nagyon szégyellem, de tegnapelőttig azt se tudtam, kicsoda Vizinczey István. Tegnap óta is csak azért tudom, mert meghalt, és a világ újságjaiban gyászjelentéseket írtak az egyik legismertebb kanadai íróról, Stephen Vizinczeyről, aki Kálozon született (legalább azt tudom, hogy hol van), 1956-ban részt vett a Sztálin-szobor ledöntésében, benne volt az eseményekben. Ahogy írta: a feje mellett lőttek szét egy nagy kerek sajtot, és ez nem növeli az ember vérszomját. Mindenesetre menekülnie kellett, Olaszországba, aztán Kanadába, ahová megérkezett ötvenszavas nyelvtudással, és tíz év múlva megírta az első regényét. Angolul.

Ahogy az akkori kritika írta, itt egy ember a szörnyű akcentusával, akinek még a nevét sem lehet kimondani, és harminchárom évesen az angol nyelvű próza mestere.(Tényleg nem tudják kimondani: vizinkcinek ejtik.)

Ez a könyv volt Az érett asszonyok dicsérete. Van magyar kiadása, de sosem volt a kezemben. Vagy ki tudja. Mert a cím tényleg olyan, mint valami Balzac könyvé, igazán klasszikusan hat. Kétszer filmesítették meg a regényt, egyszer sem sikeresen. Talán, ha témaínségben szenvednek a honi rendezők, megpróbálkozhatnának vele. Vagy letelt az ideje? Mindenesetre a szocialista elhallgatási technika az ő esetében fényesen bevált. Járt Magyarországon a vidám barakk időkben is, a repülőtéren szétszedték a csomagját, elkobozták a jegyzeteit, és amikor Kanada hivatalosan tiltakozott az eljárás ellen, azt mondták: bocsánat, nem tudtuk, hogy újságíró.

Az irodalmi folytatás azonban többé-kevésbé elmaradt, még két regényt írt Vizinczey, aztán inkább tanulmányokat írt, a blogján még idén is jelentek meg friss írások, márciusban a Peter Brook rendezte Lear királyról írt, amit minden évben megnézett. Februárban A kapitány lányáról.

Megrendelem Az érett asszonyokat.