A Hyppolit, a lakájban van az a jelenet, hogy valami pumpából illatot permeteznek szét a Schneider-villában. Schneiderné megáll: mi ez? Mire Hyppolit: L'heure bleue. Micsoda? L’heure bleue. Igen, mondja erre Schneiderné találékonyan.

A L’heure bleue 20. századi kreáció, 1912-ben alkotta meg Jacques Guerlain, és nevével, a kék óra kifejezéssel arra a titokzatos pillanatra utal, amikor a nap már lement, de az éjszaka még nem köszöntött be. Kevésbé romantikus lelkek azt mondanák rá, hogy szürkület. Vagy van egy szürkésebb francia kifejezés is rá, a kutya és a farkas közti idő, az egyik már visszavonult, a másik még nem indult el portyázni. Legalábbis én mindig így értettem.

Az egész csak azért érdekes, mert azt hittem, azért ez a kék óra valami modern kifejezés, amit fölkaptak utóbb a fotósok, akik szintén szerették a majdnem éjszakai tájat, de most olvastam Balzacot, a Pons bácsit, amelyben az egyik szereplő, Madame Cibot (nem visz rá a lélek a Cibot-né kifejezésre, ahogy a Bovarynéra is csak nehezen), szóval ez a kevéssé vonzó asszony azelőtt a L’heure bleue nevű kocsmában volt szép osztrigáslány. A történet idején már se nem szép, se nem lány, se nem osztrigás, de nem is ez a lényeg, hanem hogy a szürkület Párizsban már a 19. században is kék volt.