Zsenikereső

Nem szorosan, de élvezettel követem a neten a Liszt Zongoraverseny fordulóit, arra biztosan alkalmas a program, hogy az ember egy kicsit jobban megismerje Lisztet. Közben meg arra gondolok, amire ilyenkor illik, hogy van-e ennek értelme, lehet-e versenyeztetni a művészeti tehetséget, hány Picasso ér egy Braque-ot. Vagy fordítva?

Meg, persze, arra is gondolok, hogy vajon fölismerem-e a későbbi győztest, vagy fölismerném-e valakiben a zsenit. Vannak kételyeim. De a zsenifelismerés nehéz is, meg időnként független is a zongorázás eredményétől. Emlékszem még, amikor itthon is megjelent a három legnépszerűbb Beethoven-szonáta Glenn Gould előadásában, az eredeti, Gould által írt kísérőszöveggel. Gould körülbelül azt írta, hogy a névvel ellátott Beethoven-szonáták általában nem különösebben jelentősek a zeneszerző életművében, itt van például az Appassionata, igazán nincs benne semmi különös vagy érdekes, mégis mennyire népszerű. És valóban úgy is játssza a lemezen, hogy ne legyen benne semmi szépség. A szabály alól egy kivétel van, a Mondschein, vagyis a Holdfény-szonáta, az tényleg más, mint a többi, egyedi szerkezet, egyre gyorsuló tempók, újszerű kapcsolat a tételek között, bravó, Beethoven. Aztán eljátssza azt is, és épp oly kibírhatatlan, mint az Appassionata, hiszen a saját elméletét akarja az előadás szolgálni, nemhogy holdfény, de napfény sincs benne, csak dara-dara. Nehéz ám zseninek lenni, annál már csak a zsenit elviselni nehezebb.