Gyorséttermeztem a Boráros téren, szép idő, szabad asztal, egy bátor kis veréb oda is szállt rá, és érdeklődve nézte, vehet-e ő is a burgonyából. Venni nem vehet, de kaphat. Odatartottam neki egy csíkot, mire a veréb szinte kolibrivá vált, sűrű szárnycsapásokkal fölemelkedett, húzni kezdte a krumpli egyik végét, én tartottam a másikat, és közben nem is hétköznapi izgalommal figyeltem, hogy kapcsolja össze az étel a kétféle létformánkat, az én nehézkes, nagyfejű emlősségemet az ő könnyedségével. Veréb mondta embernek, hogy nagyfejű.

Persze, azt is tudom, hogy ez csak amolyan városi megindultság, aki a tyúkoknak szórja a tápot, az semmi ilyesmit nem érez, de hát városi vagyok, mit csináljak.

Hiszen épp ez most a lényeg, hogy milyen sokat változtak a városi madarak már az én életemben is. Biztosan vannak, akik ezt figyelik, kutatják, elemzik, de amikor gyerek voltam, a veréb volt az alapvető madárélmény, ahogy csiviteltek a fák a Vörösmarty téren. Aztán a galamb lett az alapmadár, ahogy bicegtették a fejüket a hetes megállójában, megrohanták a morzsaszóró néniket. Varjút akkor csak a külsőbb területeken lehetett látni, a téli lakótelepeken, most meg jönnek egyre beljebb, és megjelentek a szarkák is.

De hát a verebek. Ilyenkor jövök rá, hogy mennyire hiányoztak, amikor jönnek, egyre csak jönnek, mert persze büntetlenül nem lehet egyet etetni, egyszerre ellepik a bokrokat, asztalokat, a szék karfáját, és várják az ételt, adjál, adjál. Adok, adok. Nyilván nem helyes, nem tesz jót a junk food, de egy a sorsunk.