Nem tudom, ilyenkor átvernek-e bennünket vagy sem. Mindenesetre valami leleplezési vágy azért mocorog a nézőben, kimondani, hogy nincs semmi baj ezzel a Szupernóva című filmmel, szép is, meg nézhető is, de senkinek eszébe nem jutott volna behozni, vagy akár leforgatni, ha nem két szerelmes férfi szerepelne benne. Az egyik regényíró, a másik zongoraművész, bódítják a nézőt a szép és értelmes élet lehetőségével. Vagyis épp az elmúlásával, mert az egyikük Alzheimer-kórban szenved, vagy legalábbis valami hasonlóban, elfelejt ezt-azt, és tudja, hogy hamarosan nemcsak ezt-azt fog elfelejteni, de mindent. Szedi a gyógyszert, de hasztalan. Mi a teendő? Önrendelkezni, amíg van én, vagy végigcsinálni, amikor már nem az én csinálja végig.
A problémát sokan taglalták már, más betegségekkel is, a megoldást úgysem tudja senki. Talán lehetne nagyobb a kedélyhullámzás a film során, a vicces lehetne viccesebb, a szomorú… - nem, az elég szomorú így is.
A film azonban nemcsak abból él meg, hogy ehhez jön még egy homoszexuális vonulat is, angol film, senki nincs a szereplők között fennakadva ezen, hanem mégis két szuperszínésze van. Colin Firth és Stanley Tucci. Még ők sem egyformák, úgy értem, nem azonos emeleten játszanak, Colin Firth azért mégis arcokat vág, Stanley Tucci meg soha, neki csak van arca, ami változik, kicsit vagy nagyon, hirtelen vagy szinte észrevehetetlenül. Végre Tucci is beleöregedett a korába, nem is a korába, hanem a hajállományába, nincs ez a furcsa érzés, hogy milyen szép ember, valaha farmerreklám is volt, csak eltűnt a szőr a fejéről. Eltűnt, hát eltűnt. Ahogy az férfiaknál megesik: kinőtt másutt, karján, hátán, a többit nem is mondom.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.