Ahogy Schubert temetésén mondta Grillparzer: a zene itt sok értékes kincset bocsát a sírba, de még szebb reményeket. Ki tudja, ami akkor nem volt igaz, talán most sem az.

Talán mégis.

Amikor először láttam Ligeti Andrást, harmincéves volt, karmesternek igen fiatal, és igen felháborodott: Leonard Bernstein zeneakadémiai próbájáról jött ki, és azt mondta, meglehetős fennhangon: gyilkosság Schumann nevében.

Imponált, hogy is ne imponált volna, mást sem vár el az ember, csak határozottságot a karmestertől. Így kell játszani a művet, mert így és csak így van értelme.

Csak hát ezt az élményt nem mindig kapta meg tőle az ember. Pedig tehetségben nem volt hiány, hangszeres művészként is nyerte a versenyeket, egy ideig párhuzamosan futott a hegedűművészi és a karmesteri pálya, aztán maradt a vezénylés. Aztán mintha az sem maradt volna, eltűnt az ismertebb zenekarok éléről. De azt mindig tudta az ember, hogy ez így nincs egészen rendben, ahhoz túl érdekes zenész volt, hogy elvesszen. Vártuk a visszatérést. Néha úgy tűnt, nem is ok nélkül várjuk, nem reménytelen ez az egész, miért is ne lehetne évekre eltűnni, aztán visszatérni. Nem mint főnixmadár, hanem mint harcedzett figura, nem hős, de túl van sok mellékes dolgon, és csak a lényeg marad, arról zenél.  

Nem lehet. Neki legalábbis nem lehetett.