Nyilván minden családban vannak belső hülyeségek, az egyik azt mondja, hogy alma, mire a másiknak azt kell felelnie, hogy ecet, és mindketten tudják, hogy miről van szó. Nálunk az egyik nagybátyámmal közös játékunk volt, hogy ha elhangzott valamilyen beszélgetésben a távirat, akkor felidéztük az ő régi olvasmányélményét: „a táviratban csak egy szó állt: jer!” És röhögtünk, mert, ugye, a jer szinte teljesen kikopott, így majdnem érthetetlenné vált az egyszavas távirat. Kicsit olyan, mint amikor Leacocknál valaki a könyv utolsó oldalán egyetlen szót talál beírva: TCSMSZK. És rögtön tudja, mi a teendő.

Nagybátyám halálával azt gondoltam, hogy ennek vége. Illetve nem is gondoltam rá, csak nem lehetett tovább játszani ezt a játékot. Pláne, hogy azóta a távirat is megszűnt műfajjá vált. Ahogy Virág elvtárs mondta: csapásokat adunk és csapásokat kapunk, de ilyenkor az ember azt érzi, hogy mégis inkább kapunk.

Vagy mégsem. Mert békésen olvasom a Sándor Mátyást, és egyszerre csak Namir, a marokkói nő bemegy a postahivatalba, hogy sürgönyözzön. És a táviratban csak egy szó áll: jer. Na jó, ez modernebb fordítás, itt az van a táviratban, hogy gyere, de ezek szerint nem Jókai volt az ősforrás, ahogy eddig hittem, hanem Verne.

Szia, nagybáty, remélem jól vagy.