Amikor utoljára foglalkoztatott az autóversenyzés, akkor még Niki Lauda vetélkedett James Hunttal, szóval nem éppen tegnap volt. Annyira kimaradtam az eseményekből, hogy nekem a Schumacher név még mindig a kapust jelenti, Tonit, azt az ikszlábú óriást, aki oly rettenthetetlenül és botrányosan védte a német kaput. Nem tehetek róla, amúgy sem vagyok nagy sportbolond, és képtelen vagyok izgatni magam olyan sportágakért, amelyekben nem látszik a versenyző arca, jégkorong, amerikai futball, motorsportok, de még az úszás is többé-kevésbé hidegen hagy. Látni kell a hősöket.
Csak azért mondom, mert ennek megfelelően viszonylag nagy hátránnyal indult a Netflix dokumentumfilmje. Annyira, hogy bele se akartam nézni, viű-viű, mennek az autók, benne ülnek a sisakos emberek, aztán elmondják, hogy beh szomorú. Szomorú, ámde igaz. De úgy megcsinálták a filmet, hogy nemigen lehet abbahagyni, hogy a nézőt izgatja a mi történt és mi történik, hogy a Ferrari mennyivel lassabb a McLarennél, de esőben, Jerezben jön Schumacher. Az a jó dokumentumfilm, ami akkor is érdekes, ha a témája egyáltalán nem érdekli az embert. Vagy az embert tulajdonképpen minden érdekli?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.