Nem tapsra megy a játék

Na most: ki ez a gyerek? Bocsánat, annyira már nem is gyerek, bár sokkal fiatalabbnak néz ki a koránál, és voltaképpen egészen szép pálya áll mögötte. Meg előtte is. De most ki? Itt vannak a lemezei, mind érdekes műsorral, Debussy Rameau-val, Bach Philip Glass-szal, minden el is van zongorázva, mégis. Erre való a koncert többek között, az igazság pillanata, vagy legalábbis a pillanatnyi igazságé.

A pillanatnyi igazság az a koncert első részében, hogy nem tudom. Minden az, ami Vikingur Ólafsson lemezein van. A program nagyszerű, Mozart és kortársai, Galuppi és CPE. Bach, Cimarosa, Haydn. Ez nem is egy null a javára, hanem nagyon sok null, amikor valaki arra használja az előadói sikereket, hogy komolyan vegye a közönségét, titeket is nyilván érdekel, hogy ki is ez a Mozart, honnét jön a zenéje, milyen zenéket írtak azok, akik sajnálatosan nem mozartok.

Vagy nem sajnálatosan. Ez egy elég súlyos rejtély, amit nekem még nem sikerült megfejteni: minden jelentős Mozart-kortárs izgalmasabb zenét (is) írt szólózongorára, mint ő. Hogy Haydn fantasztikusabb szonátákat írt, az még rendben van, ez olyan igazságtalanság a világban, ami talán soha nem fog kiigazodni: Haydn évtizedek vagy évszázadok óta Mozart mögé sorolódik azokban a műfajokban is, amelyekben legalábbis egyenrangú vele. De CPE Bach? Ő is ilyen?

És még csak azt se lehet mondani, hogy igazi, mély és felháborító volna ez az igazságtalanság. Mert a Mozart-szonáták, nem tudom értelmesebben mondani, mégis Mozart-szonáták, könnyebb otthonosan érezni magunkat a hangzásukban.

Vikingur Ólafsson egyébként szünetek és taps nélkül játssza végig az első részt (később kiderül, hogy a másodikat is), ettől nem csak a művek közötti kapcsolat vagy kapcsolat nélküliség érezhető, de mintha egy új darab keletkezne, társszerzőkké válnak a 18. századiak, elsétálunk Galuppitól a Sonata faciléig, amit egyébként olyan tempóban játszik el, hogy még csak véletlenül se tűnjön facilénak, vagyis könnyűnek. Végül is lehet, hogy igaza van, ezt nem Mozart írta a kottára, hanem a kiadó.  

Rendben van: de ki ez a gyerek?

A második rész számomra lesújtóbb. Több a Mozart, saját átiratban a g-moll vonósötös lassú tétele, h-moll Adagio, c-moll szonáta, K. 457. Le vagyunk lassan eresztve. Ő is, mintha elfeledkezne a hallgatóságról, mintha neki is volnának kérdései. Ki ez a gyerek, azt kérdi. De nem magáról, hanem Mozartról.

Liszttel fejezi be, az Ave verum corpus átiratával. Illetve még játszik egy Bach-átiratot Kurtág Márta emlékére, szép gesztus, szép zene, de ez is kimerül egy perc után.

Most akkor mi a tanulság? Egy megcsinált zseni, aki nem zseni, de mégis érdekes, mert izlandi, mert mást játszik, mert a program különleges. Mert szőke, mai, mert nem a tapsra hajt, mert kilóg ebből a régimódi, frakkos zenélésből? De hát ki az, aki még régimódi, frakkos zenész? Mi ma a hagyományos koncertprogram? Ki nem lóg ki a világból, már pusztán azzal, hogy életvitelszerűen zongorázik?

Nem vagyok meggyőzve, de nem képzelem, hogy ez sokat számítana.