Zenét álmodtam, vagyis zenével álmodtam, inkább nyilván ébredtem. Ott szólt a fejemben az álom és ébrenlét határán. Egy klasszikus, valószínűleg jobb, mint amennyire a köztudatban van. Bergendy-dal, Latzin Norbert a szerző, Jöjj vissza vándor. Furcsa dal, mert valahogy akkor ér véget, amikor épp kiteljesedne, de pont ez a jó benne. Aztán szeretem azt a különös rímet benne, hogy: elmúlik a DÉR, s újra visszaTÉR-nek stb. Meg van ez a furcsa obszesszió, hogy a vándor a darvakkal mászkál délre a hideg elől. Miért pont a darvakkal? Mehetne a hazai hagyományoknak jobban megfelelő gólyákkal vagy fecskékkel is.

Az ember babrál vele, hallgatja a fejében Demjént, a szerényen háttérben maradó rézfúvósokat, és közben arra gondol, hogy miért épp az ősz. Miért ősszel jön meg a melankólia? Ha az idő múlása a zavaró, az éppúgy érvényes a többi évszakra is, ugyanígy kellene félni a nyártól meg a tavasztól is, minden évszak ugyanarról szól, egy körrel közelebb kerültél a sírhoz, barátocskám. Régebben mintha az ősznek nem lett volna semmi búbánatossága, szüret, borozás volt a vezértéma. Ebben az értelemben írt Vivaldi hegedűversenyt róla, vagy a Haydn Évszakokban is berúgnak, ihaj és csuhaj, meg vadásznak. Remélhetőleg nem ebben a sorrendben.

Talán Petőfi mindennek az oka? Elhull a virág, eliramlik az élet? De még ő is felülbírálta magát, mert bő egy évvel a Szeptember végén után írta meg, hogy Itt van az ősz, itt van újra. Még a hitves is ott van, csak nem az ölében ül, inkább mellette.

Ez volt számára az utolsó ősz.