Andrej Korobejnyikov tegnapi koncertje előtt jutott eszembe, hogy volt azért egy különleges időszak a magyar ifjúság történetében, amikor a zene mindent vitt. Lehet, hogy ma is így van, ketten találkoznak, és rögtön arról beszélnek, hogy ki mit szeret, vagy mit hallgat, de a hetvenes években egészen biztosan így kötöttük a barátságokat. Deep Purple-őrült nem lógott együtt azzal, akinek a Baccara volt a zenéje.

Milyen szép, egyszerű világ volt. Mutasd meg a lemezgyűjteményed, és megmondom, ha nem is azt, hogy ki vagy, de hogy lehet-e bármi közünk egymáshoz.  

Azt akartam mondani, hogy talán akkor ment félre az életem, de lehet, hogy akkor ment a helyére, mert máig sem szabadultam meg a rögzített zene ájult vagy félájult csodálatától. Akkor meg tényleg minden okom megvolt, hogy tetsszen ez az élet, mert nekem megvolt az Egy kiállítás képei. Mármint az Emerson Lake and Palmer változata. Igazából nem nekem volt meg, hanem a bátyámnak, aki viszont katonai szolgálatot teljesített, így gátlástalanul elcsórhattam és kölcsönözhettem a lemezeiből, belépőjegyem volt vele a jófejek világába.

A baj csak az volt, hogy maga a zene annyira nem tetszett. Nem azért, amiért ma nem tetszik, csak ebbe a szintetizátoros vinnyogásba bele lehet fáradni. Az ember elkezdte keresni az eredetit, miből lett az angol cserebogár, amit viszont itthon nem lehetett megkapni. Illetve az NDK Centrumban (atyaég, ez is milyen név) meg lehetett venni Eterna lemezen, Peter Rösel előadásában. Azt, persze, már senki nem kérte kölcsön, azzal már fölvágni sem lehetett, az embernek el kellett döntenie, melyik királyság tetszik neki jobban. A nagyoké vagy a láthatatlanoké.

Ahogy József Attila mondta: azóta írásaimból élek.