Átmenetileg felfüggesztettem Szőllősy Klára könyvének olvasását, de csak azért, mert hülye ötletnek tűnt az egyik országban járva egy másik országról olvasni. A másik ország Görögország, a szigeteken tett hajóútról jelent meg Szőllősy Klára könyve 1967-ben. Hogy mikori az út, az nem derül ki, akkoriban azért évek teltek el a kézirat elkészülte és a nyomtatott változat között.

Olyan könyv, mit megbecsül az ember, mert tudja, hogy több nem lesz belőle. Nem fogják újranyomni, bár nem is alacsony a példányszám, 30.000. Furcsa világ, a „Kádár bosszúja” idők, amikor lehetett utazni, rokont látogatni, csak pénz nem volt hozzá, így aztán a görög szigetek mégis többé-kevésbé csak olvasmány maradt a magyaroknak. A Világjárók sorozat fénykora.

Tulajdonképpen csak erről akartam mesélni, hogy mennyire jó, ha az, aki mesél, nem is arról mesél, amit lát. Nyilván az is érdekes, még ha előfordulnak kötelező vagy kötelezőnek látszó kiszólások, hogy a svájci utastársak azt hiszik, Magyarországon nem is lehet élni, aztán meg már ígérik, hogy jönnek. Van ennél rémesebb is. A lényeg mégis Szőllősy Klára, akit persze, sokkal többen olvasunk, mint azt tudnánk, hiszen A Mester és Margarita, vagy a Varázshegy magyar változata is az ő munkája (meg a Timur és csapata is, de azt nem olvassák sokan). Szőllősyből pedig folyton előjön a fordító, a nyelvekkel bánó ember, és tényleg meglepő dolgokat mesél. Hogy mást ne mondjak, amikor a vályogról beszél, elmondja, hogy erre az építőanyagra az európai nyelvekben csak a magyarnak van külön szava. Ami nem a nyelvi gazdagságot jelzi, hanem a valós szegénységet, másutt a szalmával kevert agyag és homok annyira régen nem építőanyag már, hogy a szó is kikopott a szótárakból.

Ámbár lehet, hogy ez is változott azóta.