A New York Times-ban időnként megkérdeznek ismert embereket, hogy ha öt percük volna arra, hogy megszerettessenek valakivel valamit, leginkább valami művészeti jelenséget, akkor mihez vagy kihez fordulnának. Mondjuk (ez volt a legutóbbi kérdés) öt perc alatt kellene megmutatni valakinek, hogy ki is Maria Callas. Nyilván itt nem is az a kérdés, hogy kihez lehetne fordulni, Maria Callashoz, de melyik felvételéhez. A válaszadók szakemberek, pályatársak, a Callasról szóló színdarabok rendezői, Fanny Ardant, aki filmen is játszotta őt, meg Riccardo Muti, szóval igazán jó társaság.

Az ember persze egyből arra gondol, hogy ő mihez kezdene, és tudom is a választ, a La mamma morta kezdetű áriát mutatnám meg az André Chénier-ből. Már csináltam is, tudom, hogy abszolút hat, minden szempontból megdöbbentő, a fegyelme és a feszültsége egyaránt, és a vége, ahogy azt mondja, io son l’amore, én vagyok a szerelem.

De hát nem rólam van szó. Általában sokkal változatosabb az ízlés, van, aki a legkézenfekvőbb megoldást választja, Tosca imáját, van, aki valami igazán különlegeset, az olasz nyelven énekelt Kundryt. Van, akinek akkor jó Callas, amikor sorsfordító, úgy értem, szerepsors-fordító, Rosina A sevillai borbélyból, ami után az emberek megértették, hogy nem egyszerűen a kis áldozatról van szó, hanem vipera is tud lenni a kislány. Van, akinek az igazi Callas egy olyan felvételen jelenik meg, amit ő maga nem engedett megjelenni életében, a Sámson és Delila Csókáriájában. És van, aki a La mamma mortát választotta.

Nézegetem, hallgatom és újrahallgatom a felvételeket, és az a legcsodálatosabb, hogy mindenkinek igaza van. Nem muszáj Callast szeretni, meg lehet nyavalyogni, hogy túl éles a hangja, túl drámai a felfogása, hogy néha alacsonyan intonál, de ez mind teljesen mellékes. Mindig Callas. Callas forever.