Jó volt újralátni és –hallani Thomas Hampsont, még akkor is, ha ehhez végig kellett hallgatni Liszt Prométheusz című szimfonikus költeményét az Orchester Wiener Akademie előadásában. Ámbár, ha valaki pont a mű üstdob- és kürtszólamára kíváncsi, akkor talán nem volt annyira csalódott, mint az átlagos néző. Aztán bejött Hampson, és puszta lényével valahogy otthonossá tette a Müpát, mosolygós nyugalma vagy legalábbis a nyugalom és a magabiztosság érzékeltetése kényelmessé tette a székeket. Olyan jó azért, ha valaki profi.

Négy dalról volt szó csupán, az első közülük heti jó barátunk, a Hasonmás Schuberttől. A héten a Szokolay Balázs hatvanadik születésnapjára rendezett koncerten már játszotta a dal zongoraátiratát Muza Rubackyte, most meg a zenekari Liszt-átiratot énekelte Hampson.

Ahogy kell. Jól, drámaian, megküzdve egy gondolatnyit a magasságokkal, de a legtöbb énekes ezzel sokkal többet küzdene, anélkül, hogy jól énekelné el. Aztán jött még három Liszt-dal, amelyekből látszott, hogy Hampson hangjából inkább a mélységek tűntek el, azokat kellett erőltetnie, a többi, ami a szélsőségek között van, az rendületlenül az övé, és öröm.

Nem ismertem egyik dalt sem, és úgy tűnt, olyan nagyon Thomas Hampson sem ismeri őket, a kottatartóra kitette az iPadjét, és miközben azt játszotta, hogy a zene hatása alatt áll, és fölveszi a ritmust, közben kénytelen volt böködni a számítógépet is, hogy lépjen egyet a kottakép is előre.

Valószínűleg többet kellett volna érezni. A Die Vätergruft, pontosabban annak meghangszerelése Liszt utolsó munkája, a szöveg szerint az öreg lovag lemegy ősei sírboltjába, lefekszik a többiek közé, az utolsó sírba, és meghal. De ha közben bökdösi az énekes a számítógépet, akkor mégis inkább arról van szó, hogy ő viszont él, virul, számítógépezik. Nincs semmi bajom az üzenettel, jobb élni, mint őseink sírboltjában heverni.

Azon gondolkodom, hogy ha papíralapú a kotta, az vajon jobb lett volna?